1968-ban lépett életbe a Kádár-korszak reformkísérleteként az új gazdasági mechanizmus. Ennek alapvető célja a vállalati önállóság megteremtése volt. Mindez nem a gazdaságpolitika központi céljainak felülvizsgálatát jelentette. A pártvezetés továbbra is kimondta: az út helyes, csak a célok megvalósítására szolgáló eszközökön és módszereken ‒ a mechanizmuson ‒ kell javítani.

Mivel a tervteljesítés helyett a fogyasztók igényeinek kielégítése került a vállalati érdekeltség fókuszába, értelemszerűen nőtt a reklám szerepe, bővült alkalmazási területe. Ezzel összefüggésben megindult egy újfajta fogyasztói magatartás kialakítása. A reklámkiadások növekedésében nem csak az játszott szerepet, hogy felismerték a reklám szükségességét, hanem az is, hogy maga a reklámozás divat lett.
1968 előtt a vállalatok reklámra fordítható összegeit is központi tervelőírásokkal hagyták jóvá, a gazdasági reformot követően e téren is bővült a vállaltok döntési szabadsága. Hatáskörükbe került a reklámtevékenység.

A piacgazdaság lassú fejlődésével a hazai reklámszakma is fejlődésnek indult, még ha ez nem jelentett is töretlenül ívelő folyamatot, és sokkal inkább a válsághullámoktól függött. Azokban az időszakokban, amikor forráshiány lépett fel, a vállalatok természetesen legelőször a reklámköltségeket próbálták lefaragni.

Mi jellemezte e korszak reklámjait és rekláméletét?

A szocializmus reklámjainak legfontosabb célja nem a profitszerzés, hanem sokkal inkább a fogyasztás tervszerű befolyásolása, a gazdasági egyensúly megteremtése volt.

Elsősorban nem azt kellett reklámozni, amit a fogyasztók vettek volna, hanem azt, amit az állam el akart adni. Mindennek „az igazmondás a reklámban” elvére kellett épülnie: a hirdetéseknek józanul informatívnak és bizalmat keltőnek kellett lenniük.
Az 1970-es évek új, később tipikussá váló reklámterméke az ún. márkareklám és az ehhez kapcsolódó kampány. Ennek legismertebb példái a Fabulon márkát népszerűsítő reklámok.