A szigonyos halászat a sekélyebb, partközeli vizekben alkalmazható halfogási mód volt. Sikere a halász ügyességén, helyismeretén múlt leginkább. Tudnia kellett, hol keresse halat. A harcsa „tanyáját” tudni csak a kezdet, figyelni kellett, bajsza fodrozza –e a vizet s tudni, hogy a hal mindig a vízáram ellenében áll. A szigonyos reggel és estefelé „pipáló” halra is lesett. A mocsarasabb állóvizek mélyéről levegőért jár fel a hal a felszínre, ekkor szájának mozgása finoman fodrozza a vízfelszínt és elárulja a halat. Az éjjeli szigonyozásra legalkalmasabbak a borongós, szélcsendes őszi éjszakák, mikor a világító fénycsóva fénye jól átjárja a vizet. A halászok tudják, a hal nem retten meg a fénytől. A térdig érő vízben lassan gázolnak, bal kezükben zsúpszalma lángja világít, szemük a vízfelszínt pásztázza, hogy ha megpillantják a sekélybe húzódott halat, jobbjukban tartott szigonyukkal lesújthassanak rá.

A lapos, erős szigonyok a kavicsos medrekbe valóak. A hegyes, hengeres villájúakat a homokos, iszapos medrű vizekben használták, ahol nem csorbul ki.

KUTTYOGATÁS

A harcsafogás speciális módja a kuttyogatás. A halász csalit keres a harcsának: békát, csigát, lótetűt, kishalat. Csónakba száll és a víz mélyére ereszti a fenékhorgot felcsalizva. A csónakból a vízfelszínt a kuttyogatóval úgy ütögeti, hogy az olyan hangot ad, mint mikor a dugó kiszakad az üvegből .

A mai napig vita tárgya, hogy miért csalja oda a harcsát ez a hang. Egyes érvelések amellett szólnak, hogy a vízbe ugró béka, hal hangját utánozza. Mások azt állítják, a táplálkozó fajtársak hangjára hasonlít, mely felkelti a harcsa érdeklődését. Annyi bizonyos, hogy a kuttyogatás évszázadok óta eredményes módja a harcsázásnak.