Csikóbőrös kulacs és kostökzacskó: bőr tárgyak, bőrművesség
A pásztorok többféle használati- és dísztárgya készült bőrből, illetve más anyagú eszközöket, tárgyakat is gyakran díszítettek bőrműves technikákkal. Az állatok nyúzása, a bőr kikészítése és feldolgozása, a különféle tárgykészítő- és díszítő eljárások (fonás, varrás, sallangozás, rátét, szironyozás) ismerete hozzátartozott a pásztorok hagyományos tudásához.
Jellegzetes tárgy a csikőbőrös kulacs vagy csutora, amiben nemcsak a pásztorok, hanem egykor a katonák, az erdőn-mezőn járók, a vásárba menő, fuvarozó parasztok is vitték magukkal az innivalót - a kulacsban elsősorban a bort. Maga a folyadéktároló edény fából készült, esztergálással. A kulacskészítés sokáig önálló faműves mesterség volt. A hordozást, felakasztást szolgálta a kulacsra tett bőr szíjazat, amit sallangozással, szegecseléssel, hímzéssel, domborítással díszítettek. Különleges darab az a kulacs, amelyiken Csokonai Vitéz Mihály Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című versére utalva a CS. V. M. monogram, és a költő életrajzi dátumai (1773-1805) szerepelnek díszítményként.
A Bükktől északra és nyugatra volt elterjedt a bőr pásztortarisznyák használata. Erős, vastag, szőr nélküli marhabőrből készült, vállra akasztható, fedeles, egy- vagy két rekeszes változatokban. Bőr rátétekkel, sallangokkal, állatkörmökkel, csont és fém applikációkkal díszítették, gyakran díszes csatokkal is felszerelték. Az alföldi pásztorok körében volt jellemző a vékony bőrből készült, kisebb méretű tárolóeszközök használata. A tűzkészség vagy erszény a tűzgyújtó készletet tartalmazta: a gyufa elterjedése előtt acél, kova és tapló segítségével gyújtottak tüzet. A kovakövet az acélhoz ütve, a kipattanó szikrát a száraz taplógombával fogták fel, és fújással parazsat, abból tüzet gerjesztettek. Hasonló erszény volt a díszes dohányzacskó vagy kostökzacskó, amit - a neve is mutatja - a kos herezacskójának a bőréből készítettek, és dohányt tartottak benne.
A pásztorok jellegzetes terelőeszköze a karikás. Ezt a rövid nyelű, bőrszíjból font, hosszúsudarú ostort a nagyjószág (szarvasmarha, ló) terelésére a gulyások és a csikósok, ritkán a sertéseket őrző kondások, kanászok használták. Az ünnepi alkalmakra készült ostorok nyelét faragással, rézverettel, berakással, ólmozással, néhol esztergályozással, gyakran bőr pillangókkal és vékony bőr szironyok ráfonásával díszítették. A névvel, monogrammal, évszámmal jelölt karikások a pásztorművészet legszebb alkotásai közé tartoznak, a Herman Ottó Múzeum legrégebbi ostora 1831-ben készült.
2020-04-19