Ez sör!

III. A kádár

A kádár, más néven bodnár vagy pintér (német Binder ’kötő’) mesterség még a múlt század első felében is elválaszthatatlan volt a sörfőzéstől, hiszen a főzés és tárolás során használt kádakat, hordókat a kádárok készítették. Termékeik listája valaha sokkal bővebb volt, dézsákat, vödröket, különböző faedényeket is csináltak, melyeket a háztartásokban az idők során vas, pléh, fajansz és porcelán változatokra cseréltek. A 19. századra a hordók és kádak váltak a kádárok legfontosabb termékeivé. A mesterség nagy múltú borvidékeink városaiban és azokon a településeken vált különösen jelentőssé, ahol sörfőzdék működtek.

A kádárok legalkalmasabb nyersanyaga a tölgy és bükk – ebből készültek a boros- és söröshordók – de anyaghiány esetén készítettek eper-, néhol akác- és szelídgesztenyefa-hordót is.

A hordó falául szolgáló deszkák neve dongafa. Ezeket faragás és gyalulás után abroncsokkal fogták össze, amelyek vaslemezből, korábban mogyoróágból készültek. A különböző átmérőjű abroncsok és a fenék kerítése nagy szakértelmet igényel. Az utolsó munkamozzanat a hordók belsejének szurkolása. Ezt minden harmadik töltés után újra el kellett végezni, vagy legalábbis javítani. Ezen kívül a fa kiszáradására is ügyelni kellett. Mivel a hordók rendszeres karbantartást igényeltek, a 19. században megjelenő nagyobb sörgyárak saját kádárműhelyeket létesítettek, ahol saját mestereik dolgoztak. Ezt megelőzően a bodnárok jellemzően kisipari keretek között működtek.

A bodnármesterség visszaszorulását a hordógyárak megjelenése okozta, a 20. század második felében pedig az alumínium, majd a KEG rendszerű hordók elterjedése a sörgyártásban.

2018-03-10