„Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, téjjel és mézzel folyó földre…” (2Mózes 3:8 - Biblia. Károli Gáspár fordítása)

A méz mindig is fontos szerepet töltött be az emberek életében, a jóléttel és a bőséggel hozták összefüggésbe, ahogyan a fenn említett bibliai idézetből is láthatjuk. A méz és a tej birtoklása a gazdagságot is jelenthette és ezek fogyasztása akkor még csak a vagyonosabbak, kiváltságosok szokása lehetett.

Az édes íz érzékelése az ember számára egyfajta örömforrás. A méz az emberiség legősibb édesítőszere. Értékes, mert egészséges, tápláló, vérkeringést és emésztést serkentő tulajdonságai vannak. Sok nép használta gyógyászati célokra, előfordult a babonák világában, illetve szakrális szerepe is volt.

A mézzel készült ételek és sütemények között évszázadok óta kiemelkedő helyet foglal el a mézeskalács.

Már őskori ábrázolás, barlangrajz is őrzi a mézet gyűjtő emberi alak képét. Az egyiptomi piramisokban pedig nemcsak méz, hanem mézes tészta maradékot is találtak. Felhasználásával készültek az első édes ételek az ókori társadalmak háztartásaiban.  A fűszeres mézeskalács nem hiányozhatott az ínyenc rómaiak és görögök asztaláról. Az ókori görögök a halott szájába is mézeskalácsot tettek, hogy kiengeszteljék Cerberust, az alvilág mogorva őrét. Rómában, ha valamely családtag születésnapjára készítettek mézesbábokat, olyanokat, amelyeket nem ettek meg, a házi istennek ajánlották. Tőlük a Nyugat-Közép-Európa népei vették át először a mézeskalács ismeretét. A mézből és lisztből gyúrt tésztát a római katonák és telepesek Pannóniában is meghonosították. Magyarország területén az aquincumi, dunántúli ásatásoknál is találtak mézsütésre használt égetett cserépformákat. Mézet használtak a későbbi édességkészítők is, amikor ez foglalkozássá, majd árutermeléssé vált.                                     

A magyarországi mézeskalácsosság kezdetei az Árpád-házi királyok idejére tehető, amikor a saját méhészettel rendelkező kolostorokban, majd a kolostorok körül kialakult településeken készítettek viaszfigurákat, mézes italokat és mézes süteményeket. Mátyás király idején a fűszerekhez bécsi közvetítéssel jutottak a mézeskalácsosok. Az országban a XVIII. századig a méz volt a kizárólagos édesítőszer, melyből tartós szárazsüteményt készíthettek.

Németországban a XIII. századtól kezdtek céhet alapítani a mézeskalácsosok és a mesterség átvándorolt a városi iparba. Erre a mintára, Besztercebányán 1382-ben már több mézeskalácsos kapott polgárjogot. Egy évszázaddal később Pozsonyban és Sopronban is dolgoztak már mézeskalácsosok; 1619-ben, Pozsonyban megalakul a bábosok első céhe és a felső-magyarországi városokban megindult az egységbe szervezésük. Debrecenben 1713-ban, Budán 1719-ben, Besztercebányán 1724-ben, Kassán 1727-ben, Pécsett 1824-ben, Újvidéken 1832-ben, Pesten 1834-ben kaptak céhalapítási engedélyt a mesterek. A céhek védték az érdekeiket a kontároktól. Az Alföld legnagyobb mézeskalács központja Debrecen volt.

A német hatást leginkább az ide vonatkozó terminológia, sok német eredetű szavunk bizonyítja, mely szókincs a vásárok, illetve a mesterlegények vándorlásai kapcsán is bővülhetett.

Az évszázadokon át virágzó és jó megélhetést biztosító mesterség a cukorgyártás és cukrászmesterség megjelenésével kezdett hanyatlani.

A mézeskalács nem más, mint lisztből, mézből és cukorszirupból készített, díszített sütemény. A mesterek műhelyében előállított tésztát a nyújtás után ütőfákba, verőfákba, vagy más néven mintafákba, szívós, erős, faragást jól álló fafajtákból, körtefából, dió-, alma-, vadkörtefából készült mézeskalácsformákba nyomkodták, kiütötték és kisütötték. A mintának olyannak kell lennie, hogy a mézes tészta ne legyen vastag, de vékony sem.

A mézeskalácsos formák a fafaragás terén magas művészi szintet képviseltek. A minták elterjedésében nagy szerepe volt a mintakönyveknek, s a vándorló céhlegények is közvetítették a különböző tájak, országok különböző stílusú népművészeti motívumait.

A faformákat a mézeskalácsos mesterek vagy segédeik maguk faragták, bár a korai ütőfákat ötvösök, rézmetszők készítették. Közülük sokan igen magas művészi színvonalra emelkedtek a formametszés terén a XVII-XVIII. században. A régi mesterek maguk készítette negatív ütőfáikat vésőkkel, késekkel faragták, ez által egy-egy mézeskalács magán viselhette készítőjének stílusát. Amikor elkészült, a sütemény adta ki a pozitív képet. „Végtelen sok gyakorlatot kívánt ez a művelet és a régi bábsütő mesternek az volt az erénye, ha az ütőfakészítésben kivált. Már inaskorában gyakorolta, és mint legény vándorútjában mindenütt új formákat keresett és az volt a főtörekvése, hogy ügyességét ebben az irányban mennél tökéletesebbé tegye.” A mesterség apáról-fiúra öröklődhetett.

A legjelentősebb mézeskalácsos és formafaragó központ Nürnberg volt a környék kiváló méztermelése és a fűszerkereskedelem révén. Magyarországra délnémet és lengyel területekről, osztrák közvetítéssel hozhatták be a faragás szokását. A ránk maradt formák a mesterség jelentős kultúrájáról tanúskodnak.

Voltak vallásos tárgyú, tárgyakat, fegyvereket, használati eszközöket, (olló, kard, puska, trombita), állatokat (ló, nyúl, kutya), testrészeket, emberi alakokat (pólyás baba, nő, huszár), történelmi alakokat (betyárok, Kossuth stb.), növényeket, viseleti darabokat, koszorút ábrázoló mézeskalács ütőfák. A legegyszerűbb, legpraktikusabb és leggyakoribb forma a szív. Művelődéstörténeti, viselettörténeti, művészettörténeti gyűjtemény kiegészítő tárgyai lehetnek, hiszen visszatükrözik a különböző korok, barokk, rokokó, reneszánsz stílusjegyeit, formagazdagságát.