Faluhelyen a második világháború előtt minden házban tartottak disznót. A sertés mindenevő. A konyhai hulladéktól kezdve, a különböző gyümölcsökön keresztül, minden háztartási maradékot megeszik. Legjobban persze a kukoricadarát szereti.
Többnyire már tavasszal, nyár elején megvásárolták malac korában, hogy télire elérje a megfelelő súlyt. A 19. század elején terjedt el a sertések ólban való tartása, előtte szinte egész évben a kondás/kanász felügyeletével a földeken turkáltak, ill. az erdőben makkoltak.
Szokás szerint karácsony előtt vágták le a hízót, hogy az ünnepekre friss hús és egyéb „disznóságok” kerülhessenek az asztalra. Az is szempont volt, hogy a füstölni valók a hideg időben nem romlanak meg és a friss hús is tovább tartható el, hiszen hűtő-, ill. fagyasztó szekrény akkoriban még nem volt.
Igazi ünnepnek számított ez a nap a gyerekek körében, de az egész család számára fontos volt, hiszen ekkor állították elő a füstölt dolgokat és a főzéshez elengedhetetlen zsírt is. Éppen ezért volt népszerű a mangalica, mivel ez az egyébként Magyarországon kitenyésztett fajta sok zsírt és szalonnát adott. A módosabbak akár három darab 100-120 kilós, vagy még nagyobb disznót is vágtak évente, a szegényebbek csak egy kisebbet.
Az eseményre az egész családot összehívták, akár a külön háztartásban élő testvéreket vagy távolabbi rokonokat is, ha a család nem volt elég nagy. Hiszen munka akadt bőven ezen a napon!
A munkálatokat a böllér irányította, ő szúrta le a disznót is. Általában minden családban volt egy-egy férfi, aki értett ehhez a mesterséghez, aki az évek során eltanulta a fogásokat a tapasztaltabb idősebb böllérektől.

◊

Illusztráció:

MTA BTK Néprajztudományi Intézet. "Kanász a csorda előtt" Utoljára módosítva 2020-02-09.