A hetvenes évek elején a társadalmi célú tárgytervezés új lendületet kapott. Az életszínvonal lényegesen emelkedett, és a „szocialista modernizmus” megjelent a lakberendezésben. Az iskolázottság növekedésével a minőség iránti igény is nőtt. Egyre nagyobb volt a kereslet a kortárs iparművészeti tárgyakra.

Ugyanebben az időszakban a születések drasztikus csökkenése miatt a politikai vezetés a nők otthonmaradását és a gyermekszülést kezdte propagálni. Fontossá vált a konyha ügye.

1972-ben indult az ún. házgyári konyhaprogram, melynek célja az volt, hogy megteremtsék a korszerű főzéshez a tárgyi feltételeket. A kuktafazék mellett a konyha állandó tartozékaivá váltak a különféle praktikus, főzést és tálalást segítő formatervezett edények, eszközök. Az Iparművészeti Főiskola Szilikátipari Tervező Tanszékén is külön foglalkoztak az építészet és lakberendezés mellett a edény-témával.

A korszellemnek megfelelően a csoportos iparművészeti tárlatok közül több is a szilikátipar, szilikátművészet konyhai/tálalási termékeit mutatta be. A győri Divatcsarnokban a ⇒ Teríték ’72 című tárlat várta a látogatókat az Iparművészeti Tanács és az Amfora-Üvért (Üveg és Porcelán Nagykereskedelmi Vállalat) rendezésében, a Műcsarnokban pedig 1972 tavaszán ⇒ Edénykultúra kiállítást rendeztek, amely a tárolás és az étkezés tárgykultúrájával foglalkozott. A kiállítók között szerepeltek üvegtervező művészek is, így az első főiskolai diplomás generáció tagja, a Mánczos – Z. Gács tanítvány: Dárday Nikolett, a fiatalon elhunyt, igen tehetséges: ⇒ Kanyák Zsófia (1944–1975), a szintén diplomás Lecjaks Mária, valamint Rénes György (1944–2005) ‒ aki egy évvel később Házi Tiborral (1946–1993) közösen megterveztette az önálló üveghutát Parádsasváron ‒, továbbá a népszerű L. Szabó Erzsébet, a Kisképző tanára, Urbán Ferenc (1923–2016 után[1]) és a szakiskola üveg szakosztályának vezetője: Vida Zsuzsa.