Sokatmondóak a szombathelyi biennálék katalógusaiban megőrzött tényadatok, és még inkább az előszavakban olvasható szerzői gondolatok, hiszen e rövid összefoglalókból pontosan nyomon követhető a hazai minitextil fejlődésének iránya, fellendülése, kiteljesedése és megtorpanása is.

Ezenkívül képet kaphatunk a műfajjal foglalkozó szakírók kilétéről is.

ÚJ MŰFAJ SZÜLETIK

1975-ben, az első magyar minitextil kiállítást (Magyar Miniatűr Textilek, 1975) Mihály Mária rendezte, s neki köszönhető az első katalógus szerkesztése is. Ennek előszavában leírja, hogy „az elmúlt öt évben”, tehát a hetvenes évek elejétől, a textilművészeten belül két nagy ágazat különíthető el: a nagyméretű, egyedi falitextilek és az 1973-ban első ízben megjelent Ipari Textilművészeti Biennálé alkotásai: a lakástextilek és az öltözködési alapanyagok. A textilművészeti élet fórumai, a biennálék eseményei a modern magyar textilművészet fejlődését bizonyítják. Ezek mellett a legmeglepőbb újdonságnak a biennálék rendszerétől független különös kialakítású miniatűr textileket nevezi. Véleménye szerint egy új műfaj született, a minitextilek kiállítása meglepő és szokatlan, mindemellett fontosnak tarja tisztázni, hogy: „[…]a miniatűr textil nem lekicsinyített fali vagy tértextil mű, hanem azzal egyenrangú alkotás.” A miniatűr textil célja ugyanaz, mint a fali- és tértextil művészeté, azaz, hogy „[…] bebizonyítsa a textil anyagának művészi kifejezőerejét, az önálló textilművészet létjogosultságát.”

Az 1978-as katalógus (V. Fal és Tértextil Biennálé, Nemzetközi Miniatűr Textilek, 1978) előszavának szerzője ismét Mihály Mária, aki a nagyméretű, „valós társadalmi igényeket szolgáló” textilművek mellett a hetvenes évek közepétől megjelent minitextileket igen költői módon az emberközpontúság szimbólumainak nevezi. Megemlíti, hogy a külhoni bemutatkozásra lehetőséget adó londoni biennálén 1978-ban már a több magyar művész is szerepelt. Ekkor már Szombathelyen is önállóan, a Fal- és Tértextil versenyen kívüli szakágaként mutatkozott be a minitextil, s a hazai kiállításra immár a világ minden tájáról – postán (!) – érkeztek a műalkotások.

A harmadik nemzetközi biennálé katalógusában (III. Nemzetközi Miniatűrtextil Biennálé, 1980) Fitz Péter igen szűkszavú előszava olvasható. Fitz e műfajt már a textilművészet „hetvenes évek derekától szerte a világon megszokott, ›bevett‹ formájaként” említi. Mint írja, az 1980-as kiállításon már igyekeztek a nemzetközi miniatűr textilművészetről is átfogó képet adni, annak reményében, hogy a szombathelyi biennálék a nemzetközi minitextil számottevő fórumává váljanak. A harmadik biennálén, majd az elkövetkező évektől folyamatosan bővül a kiállítások résztvevőinek, ezáltal a kiállított művek száma is. Emellett, és ezzel összefüggésben a kortárs művészettörténeti kritika elismerően nyilatkozik a műfaj produktumairól, s e művészet felfelé íveléséről számolnak be. A kezdeti elismeréseket követően azonban – hasonlóan, mint a tér- és faltextilek esetében –, már némi kétkedés is megfigyelhető a miniatűrtextilekkel kapcsolatban.

Az 1982-es katalógust (IV. Nemzetközi Miniatűrtextil Biennálé, 1982) bár Fitz Péter szerkesztette, előszavát azonban Wesseli Anna írta. Wesseli bevezetőjében az előző három biennálé tanulságait összegzi: „A legelső még egy műfaj keletkezéséről tudósított, a második és a harmadik pedig a minitextilben megfogalmazódó elképzelések gazdagodását, földrajzi, nemzeti stiláris és nem utolsósorban konceptuális sokféleségét igazolta.” „Mit várhatunk az idei kiállítástól?”– kérdezi. Óvatos kritika is kiérezhető szavaiból: „Tíz év múltán már aligha dönthető el, a még mindig nyitott kérdések, a változatlanul érvényes és jelentős szemlélet, avagy a műfajra specializálódott nemzeti és nemzetközi kiállítások tartják-e életben a minitextilt?”.  Wesseli üzeneteknek nevezi e postán érkezett mini alkotásokat. „A minitextil – lévén könnyen csomagolható, postázható és kiállítható tárgy – a nemzetközi művészeti kommunikáció (s mind gyakrabban: a művészetről szóló kommunikáció) közegévé lépett elő. Ezt a benyomást fogalmazta meg a mostani kiállítás anyagának áttekintésekor Szenes Zsuzsa: Megszületett a textil mail art.” Szenes Zsuzsa az 1982-es kiállítás anyagát a képzőművészet egy sajátos műfajával a mail art-tal rokonította.

E gondolatot a következő 1984-es biennálé katalógusában (V. Nemzetközi Miniatűrtextil Biennálé, 1984) továbbfűzi. Véleménye szerint a minitextilt „inkább a packet-mail-art-hoz lehetne hasonlítani. Postai objekt. Megtestesült gondolatüzenet. Elküldése egyszerű, közlendője többnyire tömör.” – írja. Szenes gondolatai a műfaj megfogalmazásának szándékán túl a képzőművészet és iparművészet egyenrangúságáról, a művészi gondolkodás anyaghasználattól, technikáktól független egyetemes voltáról is szól. Az előszóból az is megtudható, hogy a beérkezett művek száma meghaladta a félezret, amely a szombathelyi kiállítássorozat növekvő nemzetközi elismertségét és népszerűségét is bizonyítja.

1986-ban Fitz Péter az elmúlt tíz év tanulságait összegzi. A katalógus (VI. Nemzetközi Miniatűrtextil Biennálé, 1986) előszavában a következőket írja: „Végigolvastam az előző Nemzetközi Minitextil Biennálék katalógusait […] s gondolatban összehasonlítottam azzal a sokszáz pályamunkunka fotójával, amelyeket már az idei biennálékra küldtek a művészek. Nem tagadhatom, különös kettős érzés töltött el. Egyrészt elégedettség, másrészt pedig némi gyanakvás.” Elégedettségről Fitz a kísérleti textil kézműves rendeltetésektől való függetlenedésével, a nagyművészetekbe való sikeres behatolásával kapcsolatban szól. A nyolcvanas évekre azonban, véleménye szerint, az általános fejlődés megtorpant, a textilművészet egyfajta elbizonytalanodása figyelhető meg, amely a kísérleti textilművészet és a neoavantgarde konceptuális képzőművészete közötti szoros szellemi rokonsággal magyarázható. Ez utóbbi ugyanis addigra már túlhaladottá vált, a „transzavantgarde progamkörét” pedig a textilművészet már nem követ(het)te. Más a helyzet a minitextil esetében: „a textil mail art jelleg továbbra is a minitextil letagadhatatlan jellemzője.”– írja. Ami egyfajta függetlenedést, ugyanakkor a sablonos megoldásokba, a szellemi változatlanságba merevedés veszélyét is jelenti Fitz Péter szerint.

Az 1988-as és 1990-es kiállításokat (VII. és VIII. Nemzetközi Miniatűrtextil Biennálé, 1988, 1990) Torday Alíz rendezte, s a katalógusok szerkesztése is az ő nevéhez köthető. Talán nem véletlen, hogy a kiadványok a megszokott adatokon túl előszót nem tartalmaznak.

Az 1990-es évektől a miniatűrtextil kiüresedésének jelei tapasztalhatók. A IX. Nemzetközi Miniatűrtextil Biennáléval kapcsolatban például Torday Aliz 1992-ben már ezeket a kérdéseket teszi fel: „Odalett az újdonság varázsa? Kevesebb miniatűrtextil készül, mint 1986-ban? Nincs már új ötlete a művészeknek?” Majd leszögezi: „Az újdonság varázsa valóban odalett.” Ténylegesen csökkent a beérkezett pályamunkák száma, ami egyrészt a megerősödött, bővült nemzetközi iparművészeti színtér adta lehetőségeknek is köszönhető. Másrészt valóban nem egy esetben egy-egy alkotó évről évre ugyanazon művészi megoldás variánsaival állt elő a biennálék kiállításain. A hanyatlás tudatát egyedül az vitathatatlan tény enyhíti – olvasható több ízben –, hogy Magyarországon rendezték eddig a világon a legtöbb miniatűrtextil kiállítást.

TÉNYEK ÉS ADATOK

A miniatűrtextil kiállítások katalógusainak több évtizedre visszamenően összegyűjtött adataiból fontos tények leszűrhetők, melyek alátámasztják a katalógusok előszavaiban  olvasottakat.

Nézzük meg például a kiállításon részvevők számarányát!

1978-ban tíz országból 62 fő vett rész a tárlaton, két évvel később azonban már több mint háromszorosára nőtt az alkotók száma, 192-en állítottak ki huszonnégy országból. A szombathelyi biennálék iránti fokozott érdeklődés mértéke tovább ívelt felfelé: 1984-ben 256 fő, 1986-ban közel 300-an: 297-en vettek részt harmincegy országból. Érdekes ugyanakkor, hogy a nagy részvételi arány (ötszöröse az első tárlaténak) – s így a kiállítási anyag bő választéka – ellenére az 1986-os katalógusban Fitz Péter már a műfaj hitelességére vonatkzóan kétkedésének ad hangot. Pedig a résztvevő országok nagy számaránya is jelent valamit: mégpedig azt, hogy a különböző országok alkotói számára rangos és népszerű kiállítási lehetőség szombathelyi.

E számadatok tükrében ugyanakkor érthető, hogy miért fakad ki később, 1992-ben Torday Aliz a katalógus lapjain: „Kevesebb miniatűrtextil készül, mint 1986-ban? Nincs már új ötlete a művészeknek?” 1992-ben ugyanis az alkotók számaránya a korábbi évekhez képest megcsappant: 114 fő vett részt a biennálén. E számadatok valóban mélyreható kérdéseket vetnek fel.

A katalógusban szereplő alkotók életrajzi adatait böngészve, a korosztály szerinti megoszlással kapcsolatban is tehetünk érdekes megfigyeléseket.

1975-ben a résztvevők több mint fele a húszas-harmincas korosztályhoz tartozott. A későbbi évtizedekben a negyvenes, ötvenes éveikben járók körében a legnépszerűbb a kiállítás. Nem véletlenül! Hiszen a művészek közül jelentős számarányban az generáció szerepel a későbbi évtizedek biennáléin is, akiknek tagjai a fiatalok csoportjába tartoztak az induló években. Ezek a tények pedig másra is rávilágíthatnak. Létezik egy művészkör, aminek képviselői rendszeresen, biennáléról biennáléra kiállítanak (ők ma már az idősebb generáció tagjai), hozva saját stílusukat, szellemiségüket, művészi hozzáállásukat. Így óhatatlanul „ismerőssé”, keményebben fogalmazva: az „ezt már láttuk” érzésével tölthette el a minitextil útját nyomon követő szakírókat. (Nem úgy a laikus közönséget!) E megfigyeléseket alátámasztják a katalógusokban olvasható névsorok is, melyekben több olyan alkotóval találkozhat a figyelmesen szemlélődő, akiknek neve évről-évre visszaköszön az egyes kiadványok lapjain, a kiállítási névsorban. 

Szabó Marianne: Kabát, 1975, applikáció, 12x12x10 cm.

Fotó: Szelényi Károly 

"Egyszerű ujjas vagy talán huszárantilla ez, zsinórozott, hímzett, kötött gombos kabát minitextil. A figura nélküli - üres - kabátnak váratlan rekvizítuma a hozzá varrott angyalszárny. Nem próbálom megfejteni Szabó Marianne ötletét, neki a vérében van a szürrealizmus, arra sincs szüksége, hogy fennkölt képcímek szövegezésével tündököljön. Színei elegánsak, pasztellhangulatúak: olyan édesség ez, amit a szerző cayenne-i borssal is beszórt, alaposan."

Forrás: Frank János: Az eleven textil. Új magyar textilművészet - térbeliség - tárgyak. Corvina Kiadó, Budapest, 1980. Katalógusterv: Pinczehelyi Sándor