A KEZDETEKTŐL A KILENCVENES ÉVEKIG

A magyar kerámia első országos kiállítását 1968-ban rendezte meg Romváry Ferenc, a művészeti szakág Gádor István, Kovács Margit, Gorka Géza nevével fémjelzett megújulásának seregszemléjeként. A kiállítás katalógusának képanyaga jól reprezentálja, hogy elsősorban az egyéni utakat kereső alkotók munkái képviselték az akkori kerámiaművészetet, de fontos momentum, hogy az autonóm jellegű művek mellett bemutatásra kerültek a nagyobb szériában előállítható, művész értéket képviselő kerámia- és porcelántárgyak, valamint a tárlaton újdonságot jelentő konstruktivista szemléletű mázaskerámia és porcelán falburkolatok is.

Tíz évvel később, 1978-ban a biennálé kiállítását rendező Hárs Éva a tárlat katalógusában azt fejtegeti, hogy az elmúlt tíz év tanúsága szerint, illetve a korábbi időszakhoz képest „[…] a szakterületen belül a gyárakban működő, sorozattermékek előállításában részt vevő művészek szerepe erősödött.” Ez azért is jelentős, mert, mint írja: „A pécsi biennálé szervezői kezdettől arra törekedtek, hogy az országos seregszemle hatását, művészi ösztönző erejét a gyári tömegtermelésre is kiterjesszék.” Mindezt a kiállított alkotások jól reprezentálták.

Érdekes összevetésre ad lehetőséget a már a rendszerváltást követő időszakában, az 1992-ben megrendezett XII. Országos Kerámia Biennálé anyaga. Bár a katalógusban szereplő fotók még ez évben is fekete-fehérek, mégis jól illusztrálják a kerámiaművészet akkori fejlődési fokát, szellemiségét. A kiadványt szerkesztő, a kiállítást rendező, Kovács Orsolya (társrendező: Sárkány József) a felvonultatott alkotásokat is számba véve szomorú tényeket ír le a kor kerámiaművészetét érintő problémákról. Az iparművészet akkori helyzetéről gondolkodókhoz hasonlóan megállapítja, hogy a hazai művésztársadalomnak komoly gondokkal kell szembenéznie. Mint írja: „A kárhozatos és kényelmes állami mecenatúra megszűnése, a műtárgypiac kialakulatlansága, a potenciális vásárlóközönség fizetőképtelensége unos-untalan hangoztatott problémák. Ehhez társulnak a helyi viszonyokból következő egyéb nehézségek: az alapanyag és mázak beszerzésének, a fazekasműhely beszerzésének gondjai. A mélyben húzódó ok azonban ennél is súlyosabb: a társadalom igényeinek tisztázatlansága talán mindennél jobban zavarba ejti a művészeket. Mintha a korábbinál is jobban beszűkültek volna az ipari formatervezés lehetőségei, kevés a sorozatgyártásra szánt ötlet és még kevesebb, ami ezekből meg is valósul.”

 

 

TÉNYEK ÉS ADATOK

Az államilag támogatott Országos Kerámia Biennálék körforgásában a művészek bekerültek egy újfajta mecenatúrába, rendszeressé váló kiállítási lehetőséghez jutottak.

Az akkori protokollnak megfelelően már az első, 1968-as biennálé tárlatán is jelen volt szakhivatalként, felügyelőszervként a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, zsűribizottságában találhatjuk például Domanovszky György és Romváry Ferenc művészettörténészeket (előbbi a Néprajzi Múzeum egykori igazgatója volt), Csekovszky Árpád, Gádor István és a fiatal, de ekkor már Munkácsy Mihály-díjas Schrammel Imre keramikusokat.

Az idősebb és a fiatalabb generáció egyaránt képviseltette tehát magát, személyükkel a különféle művészi irányultságok kiegyenlítésére való igyekezet is észrevehető.

A kerámiabiennálék kiadványaiban a rendező szervek megnevezése, a szervezők, a zsűriben szereplők és a részt vevő keramikusok neve, valamint a katalógusadatok mellett még további fontos információkat is találhatunk. A második biennálé nyomtatványában az előző évi díjazottak neve is megjelent, tanácsi nagydíjakat a szakma doyenjei, Gádor István és Kovács Margit kaptak (Gorka Géza a következő alkalommal lett nagydíjas), az első három díjazott Garányi József, Benkő Ilona, Németh János voltak – e névsor esetében is gondolhatunk a zsűri kiegyenlítési szándékaira.

 Figyelemre méltó, hogy már az első kiadványban is a részt vevő művészek adatai (születési idő és hely, iskola, mester) között szerepel az alkotók lakcíme is. Talán még az is feltételezhető, hogy a szervezők ezzel a közönség (esetleges megrendelők, vásárlók?) számára a művészek közvetlen (privát) elérését segítették. Ha ez így lenne, akkor a kiállítási katalógusok a szakma képviselőinek egyfajta reklámprospektusaként is felfoghatók (egyébként a biennálék művészeti kínálatából a zsűri javaslatára történtek állami vásárlások). Ez érdekes összevetésre adhat okot a tervezői stílusok tekintetében a kor kereskedelmi árukatalógusaival, reklámnyomtatványaival, de a bennük szereplő művészek névsorát tekintve a műtárgy-kereskedelemért felelős Képcsarnok Vállalat (heti zsűrizésekkel szelektálta az alkotásokat, ez minőségi garancia mellett cenzúrát is jelentett), az  Iparművészeti Vállalat, az Artex Külkereskedelmi Vállalat kiadványaival mindenképpen.

 

 

EZT IS JÓ TUDNI!

A pécsi biennálé egymás mellett mutatta be az egyéni keramikusok és a gyári tervezők munkásságát – olvasható az 1968-as katalógusban. „A gyárak fiatal tervezőgárdája fogékony az új, a korszerű irányában és sikeresen munkálkodik azon, hogy a tömeggyártásban is érvényesüljön a jó ízlés és a művészi érték – írja Romváry Ferenc. (Lásd Katalógus-előszó. I. Országos Kerámia Biennálé, Tudomány és Technika Háza, Pécs, 1968.)

A korabeli iparművészeti szakírók közül kiemelkedik Domanovszky György néprajztudós, művészettörténész (1909. szeptember 3. – 1983. február 3.), aki  az iparművészeten belül elsősorban a kerámiaművészet nagynevűi szakértője volt.  1940-45-ben a Néprajzi Múz. igazgatója, 1957-59-ben főigazgatója volt. Több egyetemen és főiskolán tanított. Kutatási területei: népművészet, kortárs iparművészet, kerámiatörténet. Szerkesztette a Magyar Népművészetet, a Néprajzi Múzeum Értesítőjét. A Néprajzi Értesítőben, az Ethnographiában, az Acta Ethnographiában, a Műteremben, a Művészetben, a Szabad Művészetben, a Művészetszemléletben stb. jelentek meg cikkei. Közel 100 cikke, könyve jelent meg angol, francia, német, orosz, svéd és szlovák nyelveken. 1955-ben Magyar Iparművészeti és Népművészeti Kiállítást, valamint 1960-ig további három Országos Iparművészeti Kiállítást rendezett. 1967-ben részt vett a nagy jelentőségű Zsennyei Iparművészeti Kiállítás megrendezésében is, és számos egyéni katalógust szerkesztett az 1953 és 1973 közötti időszakban. A Művészet és Ipari Művészet periodikák rendszeres publicistája volt. (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)