A kecskeméti mézeskalácsosság történetét a levéltári források alapján a 17. század közepétől tudjuk követni, korábbi időszakról csak elvétve, vagy egyáltalán nem áll rendelkezésünkre adat.

A Kecskeméti Katona József Múzeum történeti adattárában, Dr. Szabó Kálmán feljegyzései között találunk utalást Schikk József híres rozsnyói mézeskalácsos és gyertyakészítő mesterre, aki 1786-ban kért letelepedési engedélyt a városba. „Schikk József Rozsnyai termes mézeskalácsos instált, hogy tanult mesterségének szabados fojttatása mellett lakosnak bé vétettetnek, mint, hogy pedig a méh sernek árulása még a vásároktól is Privilégiumunk mellett el tiltatott, ez néki is egyatallyában a városban tilalmas lész, egyébként ha magát kellőképpen legitimálja, beveszik.” (Tanácsi Jegyzőkönyv 1786.X.6.)

A 19. század folyamán 1860-ban működött a legtöbb mézeskalácsos: összesen 14. Később a cukrászokkal, sütőmesterekkel, cukorkaárusokkal együtt írták össze őket. A Háromváros - Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét - közül Kecskeméten volt a legjelentősebb a mézeskalácsosság. A hagyományos, e tájra jellemző mézeskalács készítése a 19. század végétől kezdett visszaszorulni az új divatot követő színes vásári áru megjelenése miatt. Dr. Szabó Kálmán múzeumigazgató 1914-ben megvásárolta Sántha József mézesbábos egész felszerelését. A mester ugyanis megvált a régi faformáktól, mert ekkor kezdte használni a bádogból készült kiszúró formákat, illetve áttért a cukrászipari termékek gyártására.

A Kecskeméti Közlöny 1941. január 11-i számában olvashatjuk az ugyancsak Sántha családhoz tartozó mézeskalács készítő mesterrel készült interjút „Az Alföld legöregebb mézesbábosa, mézeskalácsos mestere”- Sántha László címmel.

A cikk így fogalmaz: „…napi reklámtól, hírveréstől távol dolgozik csendben. Gyertyával és egy pislogó petróleumlámpással világított kis szobában nagyban folyik a munka. Hétfőn Lajosmizsén vásár lesz és arra készül a sok-sok mézeskalács-szív, mézeshuszár és mindenfajta édesség.”

„Éppen most van 50 éve annak, hogy édesapám műhelyében felszabadultam és vándorbotot vettem a kezembe, hogy bejárjam az országot, tovább tanuljak, képezzem magam ebben a ma már haldokló, de gyönyörű mesterségben.” – mondja a mester.

A cikkben azt olvashatjuk, hogy Sántha László már akkoriban Kecskemét egyetlen régi világából való mézeskalácsos mestere volt. A család minden férfitagja két évszázadon keresztül dolgozott ebben az iparban és birtokukban volt a kecskeméti mézeskalácsos céh mesterlevele, amely bizonyítja, hogy Sántha László nagyapja, Sántha György mézesbábos 1842. június 5-én kiállta a mesterpróbát és a céh a mézesbábos és gyertyaöntő mesterek sorába felvette. A kecskeméti mézeskalácsos mesterek száma megfogyatkozott és mire vége lett a második világháborúnak Sántha László oroszországi négyéves hadifogságából hazaérkezett, alig egy-két régi mester dolgozott már.

„Pedig nincs ember, aki nem szíves örömest nézné és venné hetipiackor, vásárkor a sokszínű, egyszerűen ízléses, mézeskalács szívet, a mézeshuszárt és egyéb készítményeket. Az idő azonban könyörtelen, a mézeskalácsos a gyárak tömegmunkájával nem tud versenyezni és így mindinkább kiveszőben van a mézesbábos ipar.” – olvashatjuk az 1941-ben kiadott közlönyben.

„Hej pedig, de szépen lehetett keresni a régi időben – mondta Sántha László – az egész országot bejártam, minden városban ismertek, s amikor fölállítottam sátramat, egy-egy nagy vásáron segédemmel alig győztem kiszolgálni a sok-sok vevőt. Mert, tetszik tudni, nincs az a szerelmes ember, legyen az tisztviselő, vagy földmíves, aki legalább egyszer ne venne szerelmének mézeskalács szívet. Nincs az az apa, aki kisfiának ne vitt volna vásárfiába mézeskalács-huszárt. Így bizony a Sántha-család szépen gyarapodott egy ideig, de azután jött a rossz idő, és amit 200 éven keresztül édesapám, nagyapám és annak apja a szívekből árult, lassacskán elúszott és ma itt állok egyedül és a mindennapi kenyérért kell küzdeni, dolgozni.”

Az 1914-ben Sántha Józseftől megvásárolt ütőfák között megtaláljuk valamennyi közismert mintát, a pólyás babát, huszárt, kardot, papucsot ábrázolókat, melyek a XIX. század második felének jellegzetes motívumai. Van azonban közöttük néhány különleges darab is, mint pl. egy hosszú hajú, díszes ruhájú nőalak, ábécés táblát tartva a kezében.