Sántha László, Kecskemét egyetlen gyertyaöntője is volt. A gyertyakészítés később elterjedt, fejlettebb módja az öntés. Sántha László a kecskeméti vallásos egyesületek részére is dolgozott, de nem tudott versenyezni a gyertyagyárakkal.

A mézeskalácsosság és a gyertyakészítő mesterség szorosan összefonódik elsősorban a méhészkedés termékeihez, a méz, a viasz feldolgozásához, másrészt a mester személyéhez kapcsolódóan. Offereknek nevezték (offere=felajánlani) azokat a kisebb viaszfigurákat, fogadalmi tárgyakat, melyeket különböző búcsújáró helyek oltárainál, szentek szobrai előtt helyeztek el olyanok, akik féltek a betegségtől, vagyonuk, házuk, állataik elvesztésétől. Később a figurák visszakerültek a mézesbábosokhoz és gyertyát öntöttek belőle a templom számára, fenntartva a vallásos kegyeletnek ezen ősi formáit. Itt is megfigyelhető, hogy a pogány szokások nagy része átalakulva bár, de lényegét megtartva, fennmaradt a kereszténységben, hiszen a görög és római ember, áldozatul, tésztából készült alakokat adott (ha agyagszobrocskákra nem tellett), vagy tésztából gyúrt emberi tagokat áldozott az isteneknek attól függően, hogy milyen betegségtől szabadították meg az égiek a hite szerint.

A gyertyakészítés legősibb módja a kézzel való megformálás, másik két hagyományos módja pedig a gyertyamártás és gyertyaöntés.

A gyertyamártás viasz, faggyú, paraffin felhasználásával történt. E művelet legfontosabb eszköze a gyertyamártó edény, amely a 16–17. században még többnyire fából, később cserépből készült. Különösen a XIX. század elején terjedtek el a paraszti háztartásokban. „Az edénybe egyharmad részig forró vizet öntöttek, majd erre került a megolvasztott és átszűrt marhafaggyú vagy viasz, amivel az edényt színültig megtöltötték. Az alul elhelyezkedő forró víz megakadályozta, hogy a faggyú vagy viasz idő előtt megdermedjen. Az így előkészített masszába mártogatták bele a gyertyabeleket, amit kezdetben Jenfonalból, később pamutból sodortak. A gyertyabeleket pálcikákra erősítették vagy deszkalapra függesztették, ennél fogva egyszerre többet tudtak bemártani. A mártást mindaddig megismételték, míg a gyertya kellő vastagságúra nem hízott. Ezt követően a gyertyák végeit egyformára vágták, és néhány napi szikkadás után máris használhatták.”

A Kecskeméti Katona József Múzeum tárgyi néprajzi gyűjteményében 6 db díszített, nagy méretű gyertyamártó edény található, melyek mindegyike a népi kerámia kiemelkedően szép darabja.