Egy alföldi város – legyen bár történetileg mégoly ősi is – általánosságban mindig csekélyebb számú műemlékkel rendelkezik, mint a hasonló méretű dunántúli, észak-magyarországi, ne adj’ isten erdélyi települések. Ennek földrajzi oka a szilárd építőanyag hiánya, történelmi oka a tatárjárás és a török hódoltság óriási pusztítása, valamint kulturális oka a magyar néplélek ódzkodása a divatjamúlt, régi – ezáltal elavultnak, dehonesztálónak tartott – épületek megtartásától. Utóbbi szempont azonban főleg a romokra vonatkozott, és bár ezen a 19. századi nemzeti romantika és a műemlékvédelem megjelenése sokat változtatott, ennek ellenére a Kecskemét környéki pusztatemplomok maradványai főleg a 19–20. század fordulóján tűntek el kőbányává avanzsálva, egyiramban a puszták benépesülésével. 

A városon belül azonban főként a szakrális építészet emlékei maradtak fenn a régebbi korokból, épületeik funkciójának megmaradása és szilárdan megépített szerkezetük hatására – egy templomot könnyebb volt felújítani akár egy tűzvész után, mint újjáépíteni. A város egykori egyházi épületeiből csak három kápolna nem érte meg a 21. századot. Ezek egyike – sajnos legnagyobb veszteségünk – a Homoki-kápolnaként ismert Kisboldogasszonynak szentelt temetőkápolna, mely feltehetően Árpád-kori épület volt, s az 1795-ös tűzvészben leégett, 1814-ben elbontották, köveit más egyházi épületeknél használták fel. A Szent Mihály-kápolna a Barátok temploma melletti temetőben állott 1796-ig, eddigre funkciója annyira megváltozott, hogy lebontása előtt terményraktárnak is használták. E temetőkápolnák sorsa összefüggött temetőikkel, s mivel azokat 1778-banMária Terézia rendeletére bezárták, így a kápolnákra sem volt már szükség, előbb-utóbb elbontották ezeket. A Tizenkét Apostolok kápolnája 1732-ben készült el, szintén temetőkápolna volt, ennek helyén viszont a ma is álló Szent Erzsébet templom épült fel, itt tehát egy kisebb, alkalmatlan épület cseréje érhető tetten a bontásnál.

A többi egyházi épület, ha viszontagságosan is, de fennmaradt máig. Kecskemét, ahogy sokan emlegetik „a vallási türelem soktornyú városa” kereskedővárosként mindig is befogadó szemlélettel viseltetett az ideérkező vallási kisebbségek irányában. A város sziluettjét a pusztáról érkező utas mindig a templomtornyokról ismerte fel, még a 20. század közepén is. Ennek a viharos évszázadnak az elején kialakult főtér környezetében az unitáriuson kívül minden keresztyén felekezet épített templomot és több zsidó imaház is működött a neológ nagyzsinagóga mellett.

Ezen épületek sok átalakítást, mi több funkcióváltást értek meg. A város egykori plébániatemploma, később a ferences barátok egyháza már csak nyomokban őrzi gótikus eredetét, belseje a 20. században három átalakítást is megért. A Nagytemplom tornya mind az 1819-es tűzvészt, mind az 1911-es földrengést megszenvedte, jelentős átalakításokat kellett eszközölni rajta. A zsinagóga épületének kálváriája a II. világháború után kezdődött (bár szintén megszenvedte a földrengést is), mely miután elvesztette közösségét új funkciót és teljes belső átalakítást kapva a Tudomány és Technika Házaként érte meg a 20. század végét.

Szakrális épületeink tehát velünk maradtak és ma is hirdetik Kecskemét kulturális örökségét, még ha időről-időre változó formában is, melyet az itt következő képek is bizonyítanak.